Blogolj!

Irány az Európa bajnokság!

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, aminek ez lényegében eddig egyszer sem adatott meg, hogy ilyen sikernek legyen szemtanúja szurkolóként résztvevője. A meccsre menet arról beszélgettünk, hogy kinek milyen élményei vannak a világversenyekkel kapcsolatban.

Én még nem éltem, amikor utoljára Európa-bajnokságon szerepelt az együttes. A 78-as világbajnokságnál leginkább az foglalkoztatott, hogy kapok-e enni, valamint, hogy ügyesen elvégezzem a kis és nagy dolgaimat, hiszen csak egy éves voltam. A 82-esnél az foglalkoztatott, hogy ha az oviban meghúzom Csilla haját, akkor az előreviszi az ismerkedésünket, vagy inkább hátráltatja. Nyolcvanhatban...

Nyolcvanhatban meg a tizenötödik perc környékén sírva fakadtam, szegény édesanyám meg elküldött aludni, mert egyrészt másnap iskola volt, másrészt meg sosem nézhettem gyerekkoromban horrort.

Azóta?

Azóta semmi. Csak a majdnemek. Emlékszem arra, hogy egyszer meg kellett volna verni a szovjeteket, hogy esélyünk legyen. 0–1. Aztán ugyanígy voltunk a görögökkel is. 0–1. Meg volt az az átkozott pótselejtező, aminek oda-vissza 1–12 lett a vége.

Így nőttünk fel. Elviseltük, hogy kikaptunk Izlandtól, túléltük a máltai kudarcot és megemésztettük a liehctensteini 0–0-t is.

Túléltük és mentünk a meccsre minden alkalommal. Szurkoltunk, hogy hátha.

Mentünk vasárnap is. Tömött sorokban, énekelve, sálakat és zászlókat lengetve. Hittünk benne, hogy ez most sikerülhet, mert az nem lehet, hogy mindig mi bukjunk el.

Ritka, hogy Magyarországon egy órával a kezdés előtt telt ház legyen. Most ez is megvolt. Amikor Fülöp Mártonra, Várhidi Pálra és a pénteki párizsi tragédia áldozataira emlékeztünk, akkor lélekben egy kicsit mindenki megfogta a mellett álló kezét. Egybe volt minden és együtt volt mindenki.

Aztán, amikor Priskin Tamás berúgta élete gólját, akkor megállt az idő. Olyan közel került a nagy tornán való részvétel, mint nagyon-nagyon rég. Egymás nyakába ugrottak régi ismerősök és idegenek. Tudtuk, hogy most megkapunk mindent, ami az elmúlt három évtizedben elmaradt.

Amikor gond volt, akkor a kapuban Király Gábor védett úgy, hogy nem voltak rá szavak. A kapus, aki 101. alkalommal volt válogatott, ezzel beállította Bozsik József rekordját legenda lett. Nemcsak a statisztika, hanem a teljesítménye miatt is. Elképesztő, hogy 17 éve áll a válogatott kapujában. Ha valaki, akkor ő megérdemelte ezt a sikert.

A második gólnál előtörtek az érzelmek mindenkiből. Bevallom nem voltam valami sportszerű. A levegő csapkodása, az ölelkezés után a tőlem néhány méterre ülő norvég drukkerekhez fordultam és integettem nekik. Semmi csúnyát, csak úgy búcsúzoul. Harminc éve ezt kapjuk meg minden sorozat végén – na jó, néha már a közepén –, most muszáj volt. Barátom nem volt ilyen visszafogott, a korlátot csapkodta és kiabált, hogy „most ütögessétek az asztalt” – a mondat végén azért mégsem idézném.

Kaptunk egy gólt a végén, de kit érdekel? Megyünk az Európa-bajnokságra, de megyünk ám! Mert erre vártunk évtizedek óta. És kiharcolták nekünk.

Tulajdonképpen jobb is volt ez így, mint ha a törököknek meg a spanyoloknak köszönhetően mi lettünk volna a legjobb harmadik helyezettek. Mert ezt így a mi csapatunk harcolta ki. Ez így sokkal inkább a miénk.  

http://valogatott.blogstar.hu/./pages/valogatott/contents/blog/22386/pics/lead_800x600.jpeg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Ezeket a cikkeket olvastad már?